A szerzői joggal kapcsolatos kérdésekben sokan hajlamosak extrém álláspontot elfoglalni.
Így tett Charles Schumer new yorki demokrata szenátor is, aki azt javasolta, hogy szűk körben ugyan, de az egyedi kinézetű ruhákra is vonatkozzon a szerzői jog. A márkajelzést ugyan eddig se lehetett lemásolni, de annak különösebb jogi akadálya nem volt, hogy a ruha szabását, anyagát "lekoppintsák".
Rövid kitérő, Johanna Blakley ebben a TED talkban azt mondja, hogy épp azért halmozzák el sok kicsi vagy egy nagy logójukkal a nagy divatcégek a termékeiket, mert azt nem lehet jogszerűen lemásolni.
A javaslatnak nyilván lennének pozitív következményei. Alappal bízik abban egy jó tervező, hogy az ötlete alapján születő ruhák másnap nem köszönnek vissza más divatházaknál, vagy márkajelzés nélkül a piacon.
Ugyanakkor nagyon nehéz megítélni, hogy melyik ruha másolt, és ez a szabály minden bizonnyal hatalmas bevételhez juttatná majd a jogászokat.
A cikk szerzői szerint a javaslat kiváló példája a kollektív cselekvés logikájának (Mancur Olson fogalma). A javaslatot ugyanis egyértelműen az a néhány rendkívül magas jövedelmű divatcég kezdeményezte, amely ennek a szabálynak a haszonélvezője lenne. Kevesen vannak, sokat nyerhetnek, könnyű volt erőforrást szervezni a javaslat mögé. Mennyivel nehezebb dolga van annak a sokmilliónak, akik egyenként csak kismértékű, de összességében nagyon jelentős előnyhöz jutnak a másolás szabadása miatt.
Ugyanis úgy tűnik, ezúttal az objektív igazság gazdasági racionalitás nem a javaslat mellett áll. Az amerikai divatot ugyanis épp a másolás tette naggyá. Akkor indult igazán virágzásnak, amikortól a Legfelsőbb Bíróság a trösztellenes szabályok megsértésének tekintette a másolatok árusításának tilalmára irányuló kartellt. A divat sehol nem lenne trendek, irányzatok, és a gyors másolás miatt a megújulás állandó kényszere nélkül. Márpedig a javaslat ezek ellen hatna az egyedi alkotások hosszú, védett élettartamával.
A szerzői jog megteremtése mögött az a felismerés húzódik, hogy, ha nem lehet profitot termelni az innovációval, mert bárki lemásolhassa, akkor senki nem fog innovációra fordítani. Johanna Blakley szerint épp az tette lehetővé a divatvilágban az innovációt, hogy ilyen szerzői jogok nem léteznek, és a kreátorok visszafogottság nélkül nyúlták egymást annak érdekében, hogy a részletekből új eredetit alkossanak.
A szabályozás azzal a kockázattal is jár, hogy az öltözködésben a célszerű megoldások elterjedése lelassul (mi lett volna, ha valaki levédeti a legombolós nyakú inget?), a ruhák pedig - mivel minden cégnek saját kreatív tervezőt kell fizetnie - megdrágulnak. És persze tovább is lehet gondolni: járjon-e ezentúl szerzői jog a bútortervezőknek is? És a szakácsoknak? Nagymama lekvárját le lehessen védetni?
Nehéz a döntéshozó dolga, amikor a szerzői jog határait szeretné meghúzni, különösen azért, mert az egyik oldalnak sokkal jobb az érdekérvényesítő képessége. A józan ész azonban, úgy tűnik, a másik oldalon van.
